Get Adobe Flash player

Népművészet

Az elmúlt néhány évtizedben bekövetkezett gyors és mély társadalmi változások következtében a hétköznapi életünkből fokozatosan eltűntek a népi kultúra hagyományos megjelenési formái. Ez a több száz éven át formálódott, sokszínű örökség, mely elődeink mindennapjainak még szerves részét képezte, érdemes arra, hogy megőrizzük, továbbadjuk azt az utókor számára.

Érsekcsanád népművészetét a sárközi tájegység művészeti hagyományai határozták meg. Ennek jellegzetességeit Szarvas Pongrác írása nyomán mutatjuk be.

A sárközi kézművesség

A vidék természeti adottságaiból eredően a Sárközben fontos szerepet töltött be a vesszőfonás. A vesszőn kívül az ártéren begyűjtött nád, sás és gyékény is sokoldalú felhasználásra került, számos használati tárgy készült belőlük (szakajtó, kas, székfonat). A Sárközben emellett vesszőfonatból készültek a kerítések, az épületek falai, melyeket sárral tapasztottak be. Áradáskor a víz a sarat elmosta ugyan, de a ház - a vesszőfonatnak köszönhetően - a helyén maradt.

A sárközi fazekasművészet egységes jegyeket mutat, itt alakult ki a Dunántúl egyetlen nagyobb stílusegységet alkotó kerámiacsoportja. Az ólommázas technológiával előállított kerámiák alapszíne eredetileg a négerbarna és a vörös volt. A mai keramikusok más színekkel is dolgoznak, munkáikban a hagyományos motívumokat és saját ízlésvilágukat is megformázzák. Maguk kikísérletezte mázzal vonják be dísztárgyaikat, használati eszközeiket, olykor alkalmazzák az áttört kerámia technikát is.

A sárközi életnek elmaradhatatlan kelléke volt a szövőszék - minden sárközi asszony tudott szőni. Nemcsak a fehérneműhöz szükséges durvább és finomabb vásznakat szőtték meg, hanem a nők számára készítettek leheletnyi finom vásznat is. A legrégebbi sárközi szőttesek mintája a piros és kék, illetve a piros és fekete csíkok különféle variációja. A csíkmintákat K- s és csibeszemes apró motívumokkal lazították. A XIX. század közepe táján átvették a takácsmesterek mintáit: a rózsákat, galambokat és a természetből vett elnevezésű szedett mintákat.

A sárközi nők ruhadarabjaikat hímzésekkel is díszítették. Jellegzetes darab a "főkötő", melyet az asszonyok férjhezmenetelüktől halálukig hordtak. Anyaga fekete klott vagy selyem, amit finom fehér fonallal dúsan hímeztek. A minták többnyire stilizált, növényi eredetűek (virágok, levelek, szőlőszemek), de szerepel a patkónak nevezett félhold, a kis kutya néven ismert stilizált madáralak is; a különféle hullámos és csigavonalakat kanyargósnak, vízfolyásnak nevezik. (Ezeket a motívumokat alkalmazzák a terítőknél is.) A főkötőt a fiatal menyecskék az első gyermek születéséig még ún. bíborral (fátyollal) is befedték, cifra tűvel megtűzték. A kendő végeit selyem és aranyhímzéssel, arany- és ezüstpaszománttal díszítették (bíborvég hímzés); vörös, fekete, kék, óarany és zöld selyemfonallal varrták a mértani jellegű mintákat. A párnavég hímzés vörös gyapjúszállal fehér vászonra készült, csupán láncöltéssel sűrűn öltve. A színes hímzés harmadik fajtája a jegykendőhímzés, egyszínű, kontúrozott motívumai a bíborvégek díszítéseit idézik, motívumai virágok, geometrikus alakzatok, a sarkokba csoportosítva. Jellemző, hogy a hímzőfonalak gyönyörű színeit természetes színezőanyagokkal állították elő.

A cifra népviselet értéke pénzben is kifejezhető volt, mert ha egy sárközi menyecske felöltözött, legalább egy hold föld árát vette magára. Drága ruháit a lány kiházasításkor kapta, vagy nőrokonától örökölte.

Ruháikon háromféle hímzés is szerepelt: a főkötőn, a bíbor (fátyol) végein és az ingujjakon. A ruhaanyagot többnyire külföldről hozatták, a gazdag gyöngydíszítés is külföldi portéka volt, miként a férfiak "tükörposztóból" varrott nadrágja is.

A felsőruhák közül kiemelkednek a nők rátétes hímzett ködmönei és a férfiak hímzett subái. A régi bő ujjú "bíborümögre" "pruszlik", később vállkendő került, majd újabb változatára "röpikét", "réklit" húztak. A szoknya, a keskeny kötény és a jellegzetes sárközi vállkendő is a legdrágább anyagokból készült.

A múlt század nyolcvanas éveiben a lányok három ágba font hajukat "tülökpártával" takarták, később az úgynevezett "háromrészes bársonnyal". Az asszonyok régebben téglalap alakú "szabott főkötőt" viseltek, amelyet az új menyecskék "bíborral" is befedtek. (A bíbort, amit ma sálnak mondanánk, a lakodalom után tekerték fel az új asszony fejére, s egészen az első gyermeke megszületéséig hordta.)

A színes selyemmel vagy szőrpamuttal, esetleg arany- és ezüstszállal ékesen hímzett vászondarabot (bíborvég) a bíbor egyik végére varrták, s mellen tűzték meg. A főkötők befűzésére készült tűk közt említésre méltó ezüst ötvösmunkák is voltak.

Hagyományőrzés

Községünkben nagy hangsúlyt fektetünk a népművészeti tradíciók megőrzésére.

Érsekcsanád az 1930-as években kapcsolódott be a Gyöngyösbokréta mozgalomba. A településen Csuka Zsigmond tanító szervezte a csoportot. Kisebb kihagyások ellenére ma is él és működik a tánccsoport, jelenlegi vezetői Míhó Erika és Tóth Zoltán. A tánccsoport a néptánc és a népi szokások felelevenítésén túl a helyi népviselet megőrzésére is törekszik.

A hagyományos kézműves tevékenységek közül néhányat a kézműves szakkör vezetője

Molnárné Agócs Éva örökít át az érdeklődőknek, a fazekasmesterséget pedig Aranyos Zoltánné Groll Zsuzsanna gyakorolja településünkön, aki ugyancsak szívesen átadja tudását.

Az érsekcsanádi építészet jellegzetességeit, bútorokat és használati tárgyakat a tájházban és a Tumbarikumban lehet megtekinteni.

 

Share